11.fejezet

December 25. Karácsony napja. Délelőtt 10 óra van és én csak most keltem föl, pedig már le kellett volna mennem megnézni a fát meg köszönteni a családot. Csak, hogy most minden másképp alakult. Ez a nap, pontosan úgy, mint 4 évvel ezelőtt szomorú és tragikus. De akkor mindent szép sorjában.

Először is, néhány napja, amikor is kiderültek ezek a betegségek, anyáék teljesen kiborultak, de kisebb-nagyobb sikerrel sikerült megnyugtatnom őket és, hogy minden rendben lesz, meg nem nagy ügy. Holott' egy kicsit én is meg voltam ijedve, de ezt nem mutathattam. Még mindig nem szoktam hozzá ehhez a cukorbetegségesdihez, de igyekszem. Tényleg. Ami meg az evést illetti, szerintem már be is pótoltam, az elmúlt napokban mindent felzabáltam, ami csak az utamba került.

Másodszor, anyának rosszabbodott az állapota, ezért tegnap előtt be kellett vinni az ügyeletre. Az orvos nem mondott semmi konkrétat, de azt megosztotta velünk, hogy ne várjunk ettől sok jót. Én meg persze még mindig reménykedem és bízom a legjobbakban, pedig tudom, hogy nem fogják tudni megmenteni. De ezt a tényt képtelen vagyok befogadni, félek, hogy ha belenyugszom, akkor ezzel elárulom anyát és saját magamat is. Hinnem kell, mert csodák igenis léteznek. Szegény Lola végigbőgött már két éjszakát és Colin meg Sophie is teljesen magukba fordultak. Mondjuk én érzem pluszban az ikertesóm fájdalmát, emiatt az „iker-dolog” miatt, amiről még mindig nem tudom, hogy mi is pontosan.

Tehát, ez a nap, egy rossz nap lesz. Én megmondtam, hogy a karácsony rossz. De hát ki hallgat rám? Persze, hogy senki. Úgy beszélnék Fannival, de ő elutazott a nagyijához Kanadába, hogy ott töltsék az ünnepeket. William meg Amerikában van a rokonaiknál. Pedig szükségem lenne rá, rájuk. De megint magamra maradtam és újra egyedül kell megbírkóznom a helyzettel. Szörnyű. Lustán kikecmeregtem az ágyamból, felkaptam egy lógós, fekete nadrágot, meg egy egyszerű fehér felsőt. A hajamat mindenféle kifésülés nélkül felkötöttem a fejem tetejére egy „otthoni” kontyba, felkaptam egy pulcsit, kihúztam a szememet és lerobogtam a lépcsőn. Mindenki felöltözve tevékenykedett az alsó szinten.

-Indulhatunk?-kérdeztem, mire rám kapták tekintetüket, majd velem együtt léptek ki az utcára.

Az apró büfében kevergettem a forró kávémat és a semmibe bámultam. A többiek bementek anyához, én csak köszöntem neki. Majd külön beszélek vele. Nagyon sápadt, gondterhelt és nyúzott volt az arca. Borzalmas volt őt így látni. Nagyon beteg. Fogalmam sincs, hogy hogyan romolhatott meg ilyen szinten az állapota, ilyen rövid idő leforgása alatt. Arra kaptam fel a fejem, hogy leül elém valaki.

-Hölgyem?-egy orvos volt az, anya kezelőorvosa.

-Igen?-kérdeztem elhalt hangon.

-Sajnálom. De az édesanyjának már csak órái vannak hátra. Továbbterjedt a szívéig és már nem lehet megmenteni.-szegte le a fejét bűnbánóan. Pedig ő nem tehet semmiről. Miért büntet az Isten? Csak bólintottam és felpattanva a helyemről, rohantam anyához és a karjaiba vetettem magam.

-Nem akarom!-borultam a nyakába és már majdnem engedtem lefolyni a könnycseppeket az arcomon, de nagyon nehezen sikerült megállnom.

-Tudom, kincsem. De úgy is tudtam, hogy ez lesz a vége. Viszont most jól figyelj rám, kérlek.-bólintottam.

-Elég nehéz életünk volt, de szeretjük egymást nem de? Ez a lényeg.-mosolygott.-Azért azzal mindenki tisztában van, hogy semmi sem lehet tökéletes, minden napot úgy kell élni, mintha az lenne az utolsó. Felesleges szomorkodni, mert azzal is csak a saját idődet húzod, sokkal kevesebb marad arra, hogy boldog is lehess. Kérlek téged, hogy próbáld meg minden rosszban megtalálni a szépet és örülj az apró dolgoknak is. Éld meg az álmaidat és váltsd valóra őket. Járj két lábbal és emelt fővel, mert minden okod megvan rá. Olyan nehéz ebbe a néhány percbe belezsúfolni mindent, az összes tanácsot, amit anyukák adnak lányuknak életük során most kéne elmondanom, de az lehetetlen. A helyzetek adják ezeket a dolgokat, tehát csak összefüggéstelen mondatokat mondanék, amiknek semmi közük nem lenne egymáshoz.-vért köhögött fel, majd kicsit halkabban folytatta. -Csak annyit szerettem volna ebből az egészből kihozni, hogy mindig légy önmagad és higgy magadban. Többre vagy képes, mint gondolnád. Nem tudom, hogy mi az álmod, de azt már kisilabizáltam, hogy táncolás és az éneklés között lebegsz. Azt javaslom, hogy válaszd azt, amelyikben kiteljesedsz, amelyikben később is eltudnád képzelni magadat. Bírnád-e sokáig a hírnevet? Nem olyannak ismerlek, de döntsd el. Szeretlek és vigyázzatok egymásra a testvéreiddel.Soha ne add fel.-megrázkódott és teste elernyedt. Hisztérikus sírás tört elő belőlem és összeestem az ágy mellett. Kész, nem bírtam tovább, eddig bírtam visszatartani a bőgést. Ennél rosszabb nem lehet semmi sem. Miért pont karácsonykor? Miért pont ő? Miért? A gép sípolt és akkor tudtam, hogy végleg vége van. Magunkra maradtunk. Gyorsan összeszedtem magam, letöröltem a könnyeimet, felálltam és lecsuktam anya szemeit. Még utoljára megöleltem, belelégeztem azt a különös öblítő illatát, majd egy puszit nyomtam a homlokára és kisétáltam a kórteremből. Utánam orvosok és nővérek rohantak be és lekapcsolták Őt a gépekről. Nagyon szúrt a szívem, feladtam volna de nem tehettem. Testvéreim karjaiba borultam és négyen ölelkeztünk a kórház folyosóján. Ezentúl mindegyikünk gyűlölte azt a napot, pedig karácsony volt.

~Egy héttel később, a temetés napja~

A kezeim remegtek, ahogyan végigsimítottam a fekete ruhán, amit viseltem. Nem voltam még felkészülve erre a napra. Nem tudom, hogy képes leszek-e végignézni, ahogyan örökre eltemetjük Őt a föld alá.

Időközben William és Fanni is visszajöttek és, ha minden igaz, akkor ma ők is jelen lesznek a temetésen. Hajamon végigszántottam egy-párszor a fésűt, aztán utoljára belenéztem tükörbe. Sápadt voltam, szemeim alatt fekete karikák virítottak. Kimerült is voltam, hisz' az utóbbi napokban alig aludhatam éjszakánként 1-1 órát. Eldöntöttem magamban, hogy erős maradok és nem fogok összezuhanni, de őszintén szólva most nagyon nehéz megállni. Beadtam magamnak az inzulint, majd eltettem a táskámba a „tolltartót”, amiben a készletem volt. Magamra kaptam egy pulcsit és anya volt fekete csizmáját. Valamelyest megnyugtatott, hogy az övé volt, hogy ő is hordta. Így kicsit olyan érzés volt, mintha még mindig itt lenne. Éreztem a jelenlétét. Lelépkedtem a lépcsőn, ahol testvéreim már mind „harci-díszben” álltak. Senki sem szólt egy szót sem, csak Lola szipogott fel néha-néha. Megörököltük anya autóját, amit most Colin vezetett, hiszen már van jogsija 16 éves kora óta. A temetést nem szerveztük nagyszabásúra, mindent úgy tettünk, ahogyan azt anya kérte a végrendeletében. A közeli kis katolikus templomban, egy meghitt szertartás, minimális mennyiségű emberrel. Miután besétáltunk az épületbe, a pap rögtön bátyámmal kezdte el megbeszélni, hogy akkor mi, hogyan lesz. Mi lányok, hárman kicsit odébb álltunk és üveges tekintettel bámultunk magunk elé. A következő pillanatban Will lépett be az ajtón én pedig rögtön rohanni kezdtem a fiú felé. A karjaiba vetettem magam és a nyakába borultam. Próbáltam visszatartani a sírást, ami nehezen, de sikerült. Ő csak némán szorított magához és a hajamat simogatta.

-Jobban vagy már?-kérdezte halkan. Erőtlenül bólintottam. Nem sokkal később Tökmag is belépett az ajtón, az anyukájával. Mindkettőjüket megöleltem, utána pedig leültek.

Simon utolsóként érkezett egy idegen fiúval, aki körülbelül egyidős lehetett velem. Szőkésbarna egyenes haja volt, hatalmas kék szemekkel. Furcsálkodva lépkedtem oda a két férfihoz. Simon meg akart ölelni, de én inkább kezet fogtam vele. Igen, valóban sokat tett anyáért, de én nem tudom még ebbe a dologba annyira beleélni magam és feloldódni mellette.

-Szia Ever! Ő itt a fiam, Erik. Biztosan hallottál már róla. Többször is találkozott anyukáddal.-itt egy kicsit megcsuklott a hangja, de folytatta.-Remélem nem gond, hogy elhoztam.-némán megráztam a fejemet és előre sétáltam, hogy én is elfoglalhassam a helyemet Colin és Sophia között. Lolát az ölembe ültettem.

A szertartást némán ültem végig, nem is figyeltem arra, amit a pap mondott, szüntelenül a koporsót kémleltem, mintha arra várnék, hogy anyu kipattan belőle épen és egészségesen, majd jól leszid minket, amiért azt hittük, hogy képes lenne minket csak így itt hagyni. De csalódnom kellett, mert...ez nem teljesült be. Arra lettem figyelmes, hogy a pap a nevemen szólít, így kisétáltam mellé. A kezében egy összegyűrt, koszos lapot tartott, majd beszélni kezdett.

-Az édesanyja ezt a levelet önnek szánta és megkért rá, hogy ezt a szertartáson adjam oda, valamint arra is, hogy ne nyissa ki addig, amíg valóra nem válik az álma. Furcsálkodva és meghökkenve vettem át a levelet. Anya milyen titokzatos. Viszont sajnos ezt a borítékot valószinüleg soha nem fogom kinyitni, ugyanis, ha még azt se tudom, hogy mi az álmom elég nehéz lesz megvalósítani.

Épp vissza akartam sétálni a helyemre, amikor az öregember utánam szólt.

-Álljon csak meg kisasszony! Van itt még valami. Az édesanyja azt szerette volna, ha elénekli az „Amazing Grace”-t e borongós nap fénypontjaként. Sóhajtozva leültem a zongora elé. Kizártam mindent és mindenkit, csak anyát láttam és neki énekeltem. Érte. Miatta. Mintha segélykiáltásként szántam volna, arra vágytam, hogy meghallja onnan föntről. Hívtam.....de nem jött vissza. Éreztem, hogy figyel és szinte láttam magam előtt, ahogyan mosolyog. Kicsit nyugodtabb lettem, amikor megbizonyosodtam róla, hogy hall ás lát. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy már ne kétségbeesetten kapjak a hangok és hangom után, hanem tiszta szívből és természetesen folytassam tevékenységem. Mikor befejeztem, csak akkor érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül. Az a kevés ember, aki itt volt, orrot fújt, szipogott, bőgött, vagy éppen tapsolt. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi és senki anyán kívül. Vissza akartam kapni, azt akartam, hogy megöleljen és azt mondja, hogy büszke rám. De nem tette, mert nem volt itt és azért sem, mert már nem tehette meg és már soha nem is fogja. Megint elmenekült. De most nem reménykedhetünk abban, hogy egy nap, majd visszatér. Mert mindenki tudja a nyilvánvalót. Ő, már....

Örökre elment.

Otthon levetettem a cipőmet és a levelet beletettem a fiókomba. Bátyám, ikertesóm és a húgom elmentek vacsorázni, de én nem akartam velük menni. Szükségem volt a magányra és a nyugalomra. Lezuhanyoztam, majd átöltöztem pizsamába és betipegtem anya volt szobájába. A ruhái és a dolgai szanaszét voltak dobálva, mintha még mindig itt lakna. Minden úgy volt, ahogyan aznap hagyta, amikor bevittük a kórházba. A fésülködőasztalánál fésülte a haját, amikor összeesett, szinte látni a szőnyegen törékeny teste nyomát. A szobájának, mint mindig most is kellemes levendula illata volt, szinte tapintható volt anya jelenléte. Bekapcsoltam a CD lejátszóját, ahonnan Mozart szólt. Sosem szerettem a klasszikus zenét, de neki mindig a kedvence volt. Itt egy újabb dolog, amiben nagyon is eltértünk egymástól. Csak is az ő megemlékezésére most nem kapcsoltam ki, hanem hagytam, hadd szóljon. Régen eléggé rajongott a klasszikus zenéért, amit sosem értettem, hogy miért van. Biztos, hogy van valami ami annyira köti hozzá ezt a stílust. Bementem a gardróbba és végigsimítottam a ruháin. Egytől-egyig kipakoltam az összeset az ágyára. Ki kellett ürítenem ezt a szobát. A gardróbban, a polc tetején megláttam egy hatalmas dobozt, ezért fölálltam egy székre és megpróbáltam leszedni. Ez kisebb-nagyobb sikerrel ment is, csak én ügyetlen leejtettem, az pedig a földre zuhant és kinyílt. Egy kép csúszott ki belőle. Egy balettáncos volt rajta, aki éppen spárgát ugrott. Közelebbről is megnéztem az arcát. Nem ez nem lehet..... Anya volt az. Mint vad a prédájára, úgy ugrottam rá a dobozra és szinte feltéptem a tetejét. Régi fotók, ruhadarabok, újságcikkek, videókazetták, ékszerek és további emlékek voltak elrejtve benne. Ledöbbentem. Nem akartam kimondani azt, amire gondoltam. Most megkaptam a választ a már oly sokszor feltett kérdésemre. Miért is nem tudtam anya tinédzser és gyerekkoráról semmit? Hát ezért. Viszont egy valamit még mindig nem értek. Miért titkolta ezt el előlem? Anya balettáncos volt. De feladta, vagy abbahagyta, vagy ki tudja, hogy mi történhetett. Kezeim remegtek, ahogyan turkáltam a különféle értékes és nem mellesleg nagyon régi dolog között. Aztán találtam valamit, amitől még jobban elakadt a lélegzetem. Egy napló volt az. Bársonykötéses könyvecske, belőle össze-vissza kiálló lapocskákkal és képpel. A borítójárán az ő neve volt, az ő írásával. Holly. Izgatott voltam. Talán most mindent megtudhatok anyáról.

1986.szeptember 11.

A mai nap az idő viharosra fordult, esőszakadás, villámlás, dörgés és eszméletlen szélvihar lett úrrá a városon. Szeretem a vihart. A szél hangját. Ilyenkor kellemes érzés fog el. Brenda nénikém elment itthonról, így egyedül kellett maradnom a hatalmas házban, ami inkább nézett ki kastélynak. Ő viseli gondomat, mióta a szüleim eltűntek. Valószínűleg nem akartak engem többé. Nem tudni mi történt. Azon gondolkodom, hogy, ha egész nap ilyen vihar lesz, hogyan jutok el az Intézetbe. 10-re kell mennem. Igazából eléggé megszerettem a balettáncos életet. Nem kell suliba járnom, ezért nem kell délután leckét csinálnom. Azóta, amióta Ms. Violet, a balettanárnő azt mondta, hogy különleges tehetségem van a baletthoz Brenda néni nem hord többet iskolába. Magántanuló lettem. Néha hiányzik, hogy együtt legyek a barátokkal, vagy csak úgy, mint minden normális velem egykorú 13 éves tinilány szerelembe essek egy titokzatos fiúba. Mert a tánc megtanított arra, hogy kétféle élőlény van a világon. Vannak táncosok és emberek. A táncosok különlegesek, kivételezettek, keményen kell küzdeniük, hogy ők legyenek a legjobbak. Soha nem értettem, hogy miért az a cél. Miért versengünk egymás ellen, ha mindannyian táncosok vagyunk? Össze is foghatnánk. De sosem hallgatnak meg. Szeretek táncolni, szeretem a balettot, de más műfajt is kipróbálnék. De nem engedik. Azt mondják, hogy vagy mindent feláldozok a balettért, vagy leszek újra átlagos. Nem akarok átlagos lenni, mert azt mondják, hogy az rossz. Az átlagos unalmas...

Lesokkolva olvastam a sorokat. A balett nem lehet valami kellemes sportág. Arra eszméltem fel, hogy megszólalt a telefonom és a „Henderson” név villogott a kijelzőn. Elmosolyodtam és halkan elkuncogtam magam, hogy még mindig nem írtam át a nevét.

-Kinyitnád az ajtót?-szólt bele mély, rekedtes hangján. Döbbenten elnevettem magam, majd lesétáltam és kitártam az ajtót.

-Ugye minden oké?-jött be lihegve és szorosan megölelt.

-Persze. De hogyhogy este 11-kor itt vagy? Aludjál, ember.-löktem vállba játékosan.

-Azt már nem. Itt maradok.-mondta ellentmondást nem tűrő hangon és elindult fel a szobámba. Komolyan nagyon imádom. Ennyit még soha senki nem tett értem. Bezárkóztunk a szobámba, én az ölébe ültem, míg ő egy hajtincsemmel játszadozott.

-Énekelünk valamit?-kérdezte mosolyogva. Gödröcskéi megjelentek a szája sarkában, smaragd zöld íriszeivel engem pásztázott, tekintete könyörgővé vált.

-Legyen.-sóhajtottam, mire kezébe vette a gitárját, de én nem sétáltam a zongorához. Ott maradtam az ölébe és úgy kezdtük el énekelni Avril Lavigne dalát, az Innocence-t. Rekedtes hangja megmelengette a szívemet.

-Ez egész jó volt.-mondtam, miután befejeztük.

-Az. Nem vagy fáradt?-kérdezte és megpróbált a szemembe nézni, miközben én még jobban megpróbáltam odabújni hozzá. A mellkasára hajtottam a fejem és az elnyűtt bőrkarkötöjét birizgáltam.

-De, de úgy se tudnék aludni. Honnan van ez a karkötő?-tereltem el a témát. Barna bőrkarkötő volt és a neve volt belevésve. Hogy lehet, hogy eddig észre se vettem?

-Ja, elég régi. A nagypapám adta nekem, mielőtt meghalt. 6 éves voltam, azt mondta szerencsét hoz.-vont vállat, mire lágyan elmosolyodtam és tovább vizsgálgattam. Végigsimítottam rajta, érezve a betűk érdességét, majd össze-vissza forgattam a csuklóján. Ő a hajammal játszadozott, rátekerte az ujjára az egyik tincsemet, majd eleresztette. Autó hangját hallottam, mire rögtön felpattantam és kinézve az erkélyen állapítottam, meg, hogy tesóim hazajöttek. Sokat sejtetően néztem barátomra, aki csak megrázta a fejét.

-Eszedbe ne jusson! Maradok.-találta ki a gondolataimat és visszaült az ágyamra.

-Jó, de most nem kéne elmondani nekik. Bújj el!-sürgettem, mire vágott egy pofát, de engedelmeskedett. Lesiettem fogadni őket. Meglepődtem, amikor ajtót nyitottam. Csak Colin állt egyedül az ajtóban.

-Azt hittem, hogy már régen húzod a lóbőrt.-nevetett szórakozottan és közben megbotlott, én meg próbáltam elkapni. Nehéz volt, majdnem kiszorította belőlem a szuszt is, de végül sikerült megtámaszkodnia a falban.

-Hol vannak a többiek?-rettegve kérdeztem, hangom akadozott.

-Jah. Simonnál alszanak, én buliztam.-válaszolt kótyagosan és újra megszédült. Ijedten kaptam utána, de ezúttal rámesett. Megremegett a ház, ahogyan koppant fejem a padlón. Sajgott, de nem vesztettem eszméletemet. Nem kellett megkérdeztem, hogy fogyasztott-e alkoholt, egyértelmű volt. Próbáltam leszedni magamról, de nem sikerült. William csörtetett le a lépcsőn és amikor meglátott minket a földön, rögtön a bátyám után kapott és felrántotta. Be akart neki húzni, de rögtön rákiáltottam, hogy ne tegye. Akkor már ő is észlelte, hogy Colin részeg. Felsegített a földről. A fiú ránk nézett, tekintete elsötétedett, majd megindult felém. A falnak nyomott, az alkohol szaga csak úgy áradt belőle.

-Mit keres itt ez a vadbarom???-ordította az arcomba. Megszeppenten álltam és vártam, hogy az ökölbe szorult keze lecsapjon. Will már el akarta rántani, de nem engedtem neki. Tudtam, hogy bátyám sosem ütne meg, még ha önkívületleni állapotban is van. Nem is tette, ökle a fejem felett, a falba ütközött. Megsimítottam a kezét és felkísértem a szobájába. Hamar elnyomta az álom.

-Jól vagy?-fordított maga felé Will és ijedt arcával aggódva pásztázott végig.

-Persze. Csak most jött ki rajta....a, tudod, a ha-hatása.-rebegtem, mentve bátyámat, mire Henderson lágyan elmosolyodott és egy puszit nyomott az arcomra. Elpirultam, de igyekeztem leplezni hirtelen jött gyengülésem.

-Tudom.-mondta végül és visszakísért a „rezidenciámba”, ahol mellém feküdt az ágyba és jó szorosan magához húzott. Aznap göndör fürtökkel, gödröcskés mosollyal és smaragzöld íriszekkel álmodtam...

***

-Eve! Shh.. Kelj föl!-lágy rekedtes hang szólított, miközben arcomat simogatta. Nem tetszésemet kifejezve morogtam egyet, majd még mindig csukott szemmel megfogtam Will ujját és megharaptam, mire nevetve rántotta el.

-Komolyan kelj föl! A bátyádnak szüksége van rád!-erre a mondatra rögtön kipattantak a szemeim és álmosan ültem fel az ágyamban, habár visszaszédültem kis híján, de Fürtöske elkapott.

-Jól vagy?-kérdezte aggódva. Igazából nem volt a legjobb a közérzetem. Szédültem, sajgott a fejem és újra rámtört az a furcsa hányinger.

-Mi baja Colin-nak?-tértem ki a kérdés elől. Hangom kissé akadozott, el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett velem.

-Másnapos. Gyógyszer kéne neki. De te jól vagy? Sápadtnak tűnsz.-anyáskodott, mire nem törtődve a babusgatásával felkeltem és rohanni kezdtem le a konyhába fejfájás csillapítóért. Ekkor már olyan szinten szédültem, hogy alig láttam valamit, a gyomrom görcsbe rándult és nem bírtam tovább. Összeestem a padlón, majd minden elsötétült...

10. fejezet

Reggel arra keltem, hogy valaki simogat és a nevemet ismételgeti szüntelenül. Lassan kinyitottam szemeimet és akkor megláttam Őt. Mindig így akarok ébredni, a karjaiban. Még mindig a kanapén voltunk, egymásba burkolózva aludhattunk, de most nagyon úgy tűnt, hogy Will ébresztgetett.

-Jó reggelt!-húzta vigyorra a száját és egy puszit adott az arcomra.

-Neked is. Mennyi az idő?-nyújtózkodtam ásítozva. William ölében ültem, de egy cseppet sem zavart, kényelmesen el voltam helyezkedve.

-Fél 12.-kuncogott, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.

-Ugye ez most csak valami vicc? Ne haragudj, hogy eddig feltartottalak, nem akartam itt lenni idáig!-mentegetőztem és ügyetlenül kiugráltam barátom öléből, de ő a csuklómnál fogva visszarántott és maga alá húzott.

-Nem akarom, hogy elmenj.-dörmögte álmosan, miközben fejét a hasamon pihentette, így nézett a szemembe. Aranyos volt, akár egy kisfiú.

-Muszáj.-túrtam bele a hajába játékosan, mire olyan hangott adott ki, mintha dorombolna. Felnevettem.

-Mi olyan vicces?-húzta össze a szemöldökét.

-Te.-nevettem még mindig és óvatosan kicsúsztam alóla. Felálltam, megmozgattam elgémberedett végtagjaimat és elindultam az emeletre, hogy megkeressem a ruháimat. De nem találtam őket sehol.

-Mégis hova a fészkes fenébe tetted a ruháim, Göndörke?-kiabáltam le neki, mire rögtön ott is termett előttem.

-Göndörke?-kérdezte pimasz vigyorral a szája sarkában.

-Új becenév. Na de válaszolj!-utasítottam.

-Az igazság az, hogy szerintem anya kimosta. Hajnalban jött meg ő is, bedobott minden ruhát a mosógépbe, majd kora reggel vissza is ment dolgozni, annak ellenére, hogy szombat van.-vakarta meg a tarkóját és elhúzta a száját. Ideges is lehettem volna, de pont az ellenkezője történt. Egy kis boldogság söpört végig rajtam, hogy itt máris mennyire törődnek velem és úgy viselkednek, mint, ha mindig is ismertek volna. Habár nincsen ruhám, legalább egy bizonyos értelemben a család részének tekinthetem magamat. Ez jól eső érzéseket keltett bennem.

-Nem gond, köszi, hogy kimostátok. Akkor majd végigmegyek így az utcán.-röhögtem el magam, mire Will is elmosolyodott.

-Nem. Adok egy rendes ruhát, oké? Noel hagyott itt egy maci nadrágot, pólót meg majd adok.-ajánlotta fel kedvesen.

-Hát.... nagyon köszönöm!-ugrottam a nyakába, mire mind a ketten nevetni kezdtünk, ő pedig elsietett a nővére szobájába.

Ismételten a tükör előtt álltam, az új 'ruháimban'. Noel szürke, maci nadrágja elég nagy volt rám, ahogyan Will piros pólója is. Igazán vicces látványt nyújtottam, alig bírtam visszafogni a nevetésem. Mivel fésűt nem találtam, csak simán felkötöttem a hajam egy kontyba és úgy léptem ki a helyiségből. Henderson is már fel volt öltözve, egyszerű fekete farmer nadrág, kék rövid ujjú felső és hajában egy kendő díszelgett, amit valószínűleg hajpántnak használt, hogy eltűzze rakoncátlan fürtjeit a szeméből. Érdekesen festett, de ettől függetlenül tetszett.

Mikor végignéztünk egymáson mind kettőnkből egyszerre tört elő a megállíthatatlan nevetés. Olyan régen volt már ilyesmikben részben, most tényleg úgy érzem, hogy az egyik részem igazán boldog, és ez miatta van. Ha akarnám se tudnám tagadni. Jó 10 perc után végre leálltunk és mind a kettőnk kipirosodva dobta le magát egy-egy babzsákfotelbe.

-Ma próbánk lesz. El szeretnél jönni?-tette fel váratlanul a kérdést.

-Áh. Nem akarom megzavarni ezeket a fiús délutánokat.-legyintettem.

-Nem lesz az. Ha jól tudom Fanni is eljön.-mondta, mire elkerekedett szemekkel, döbbenten kaptam a tekintetem rá.

-Összejöttek Dave-el?

-Igen, tegnap.-mosolygott rám. Élesen szívtam be a levegőt, majd fújtam ki. Örültem neki, mert Fanninak ez volt minden vágya, de nekem kicsit túl sok információ volt egyszerre.

-Oké, lehet, hogy elmegyek. Hol lesz és mikor?-faggattam tovább.

-15:50-re érted megyek!-jelentette ki, mire elmosolyodtam. Azt a fontoskodó énjét. Viszont most már tényleg indulnom kellett, ugyanis anyuéktól egy csomó üzenetem jött, nem akarom őket tovább váratni.

Miután elköszöntem 'göndör hercegemtől', aki természetesen hazáig elfuvarozott, beléptem a házba. Üresnek tűnt, csend volt. Levetettem a cipőmet és beljebb mentem, először a konyhába, ahol megtaláltam anyut, aki háttal állt nekem.

-Szia.-köszöntem, mire láthatóan megijedt, ugyanis teste megrándult, majd felém fordult.

-Szia.-mosolygott rám és megölelt. Furcsálltam a viselkedését, azt hittem, hogy haragudni fog.

-Ennyi?-kérdeztem buta arckifejezéssel az arcomon.

-Hol voltál?-tette fel a kérdést.

-Will-nél. Az egyik legjobb barátom.-mosolyogtam bele az emlékekbe. El is felejtettem már, hogy milyen jó, ha az embernek fiú barátja van.

-Rendben, örülök, hogy barátkozol.-simította meg az arcom.

-Ugye nincs baj?-kérdeztem kissé aggódva.

-Jajj, dehogy is! Este nem leszek itthon, mert Simonnal vacsorázni megyünk és nem tudom, hogy mikor érünk haza.-mesélte.

-Jó, de vigyél magaddal gyógyszert!-figyelmeztettem, majd felrohantam a szobámba. Mázli volt, hogy anyunak nem tűnt fel a ruhám, mert lehet még félre értette volna. Írtam Tökmagnak egy SMS-t, hogy fél óra múlva jöjjön át és elmegyünk együtt ebédelni. Rögtön jött is az igenleges válasz, úgy, hogy elkezdtem készülődni. Felkaptam a szokásos csőgatyámat, egy NY-os piros pólót, na meg a pulcsimat. Eléggé nehezen ugyan, de végül sikerrel kigubancoltam a hajamat, majd felkötöttem egy copfba. Természetesen egy enyhe sminket is tettem föl, aztán amikor éppen kész lettem, csengettek. Hipergyorsasággal robogtam le a lépcsőn és ugrottam Tökmag nyakába.

-Hé-hé! Mi ez a viselkedés?-nevetett fel jóízűen, amit csak mosolyogva vettem tudomásul. Felordítottam az emeletre egy „majd jövök”-öt és kiléptünk a hűvös levegőre. Dideregve húztam össze magamon a kabátomat, majd kifújtam a levegőt, aminek a hatására meglátszott a lélegzetvételem. Nem volt kérdéses, hogy jóval 0 fok alatt van.

-Na és a plázába megyünk?-kérdezte kíváncsian Fanni, mire csak bólintottam egyet. Felszálltunk egy buszra és elindultunk a plázába.

-Jössz ma a próbára, igaz?-kérdeztem Tökmagot, miközben éppen megebédeltünk egy mekiben.

-Aha. Te is?-csillantak fel a szemei, mire benyögtem egy „igen”-t. Eléggé felkavarodott a gyomrom, amit nem is csodálok, hiszen már régóta nem zabáltam ennyit. Befaltam egy egész hamburgert sültkrumplival meg egy kis forrócsokival. Ez elég nagy teljesítmény számomra és habár úgy éreztem, hogy mindjárt kidobom a taccsot, attól még mosolyogtam, csak hát barátnőm átlátott rajtam.

-Jól vagy? Hófehér az arcod.-aggodalmaskodott.

-Persze.-feleltem gyorsan, de akkor már nem bírtam tovább. Olyan nagy hévvel indultam meg a mosdók felé, hogy majdnem fellöktem egy öreg nénit, aki utánam visította, hogy micsoda huligán vagyok. Mondjuk ez most cseppet sem érdekelt, az jobban, hogy időben odaérjek és kiadhassak magamból mindent. Szerencsémre sikeresen találtam egy szabad fülkét, a WC fölé hajoltam és jött aminek jönnie kellett. Valaki simogatta a hátamat és hátrafogta a hajamat, nem volt nehéz kitalálnom, hogy Tökmag az. Hálás voltam neki. Amilyen gyorsan éreztem úgy, hogy most vége, olyan gyorsan kuporodtam megint a WC fölé. Egy újabb menet után végre kiléptünk a bűzös helyről, ami természetesen általam lett olyan szagú, amilyen.

-Beteg vagy?-kérdezte Fanni.

-Jajj, dehogy is. Csak sokat ettem.-legyintettem. -Na és, mizu Dave és közted?-húzogattam a szemöldökeimet, mire nevetve lágyan meglökött a vállával.

-Hát együtt vagyunk. Az a buli jól sült el. Megcsókolt.-mesélte izgatottan és a végére már ugrált is. Olyan aranyos volt, mint egy kislány, aki megkapta azt a babát, amire már régen vágyott. Mondjuk Tökmaggal is ez történt, csak baba helyett álmai fiúját kapta.

-Örülök.-mosolyogtam rá. -El kell intéznem valamit, addig el leszel itt valahol?-kérdeztem, mire furán nézett rám.

-Egyedül kell mennem, bocsi. Fél óra múlva itt tali, okés?-kérdeztem lágyan, mire bólintott és elindult a másik irányba. Én meg csak sietve pásztáztam szemeimmel a boltokat, hogy valami One Direction-ös karácsonyi ajándékot vegyek neki. Az egyik ajándékboltban megakadt a szemem egy egész szekrényen, ahol csak OLYAN cuccok voltak. Szemem figyelmesen siklott végig a különböző dolgokon és erősen gondolkodtam, hogy minek örülne legjobban, mire van leginkább szüksége. Tekintetem végül egy 1D-s párnán és egy életükről szóló könyvön állapodott meg. Gondoltam ez megteszi, úgy, hogy kifizettem, majd belegyömöszöltem a zacskót a táskámba. Visszasiettem a szökőkúthoz, ahol a találkát beszéltük meg és szerencsére Tökmag már ott volt.

-Elintézted?

-Igen és bocsi.-mosolyogtam rá, próbáltam nem túl átlátszónak tűnni.

-Semmi gond, viszont nézelődhetnénk még egy kicsit? Nem tudom, hogy mit vegyek Dave-nek.-húzta a száját, mire nevetve belé karoltam és hagytam, hogy bevezessen egy-pár boltba.

Olyan 15:45 körül, már tűkön ülve vártuk William-et, aki nem sokkal később meg is jött, ugyanis csengettek. Mindig is bírtam Will-ben, hogy ilyen udvarias és nem rendezi le egy dudálással. Anya megelőzött, ezért ő nyitott ajtót, amit kifejezetten kínosnak találtam. Viszont, mint mindig most sem mutattam a feszengésemet és azt se, hogy tulajdonképpen úgy izzadt a tenyerem, mintha kifolyt volna belőle a Niagara. Nem tudom, hogy miért érdekelt ennyire ez a dolog, de valahogy fontossá vált, hogy anyunak szimpatikus legyen és megkedvelje.

-Jó napot! William Henderson vagyok!-nyújtott kezet udvariasan, megvillantva 1000 wattos mosolyát, amivel megjelentek édes gödröcskéi. Mint általában, most is tök jól nézett ki, kicsit szakadt farmerében és fekete kabátjában, na meg abban az édi sötétkék „csöves” sapijában, amit úgy szeretek rajta. Olyan kisfiússá teszi, ahogyan göndör fürtjei kikandikálnak a sapka alól és ÚGY mosolyog, azzal a sajátos mosolyával, amit soha senki sem tudna utánozni. Láthatólag anyát teljesen lenyűgőzte, ugyanis elismerően pillantott fel (hát igen, elég magas egy srác) rá és kedvesen bemutatkozott.

-Anya, mi most megyünk.-mondtam neki, mire beleegyezően bólintott. Megöleltem és a fülébe súgtam, hogy ne felejtse el ma a gyógyszereket. Szúrós pillantást vetett rám, sóhajtott, majd megígérte, hogy beveszi őket. Együtt léptünk ki az ajtón és szálltunk be William fekete kocsijába, én az anyósülésre, Tökmag pedig hátra.

-Na és mit csináltatok délután?-kérdezte kedvesen Bongyorka, miközben az útra szögezte tekintetét.

-A plázában ebédeltünk meg nézelődtünk.-felelte pattogva Fanni, kislányosan.

-Ez komoly?-ekkor már Will sem bírta megállni és felvont szemöldökkel felém fordult. Hiába, mégis csak ismer. Fura arckifejezésén el kellett röhögnöm magamm, mire ő is elmosolyodott.

-Jól van, na. Az emberek változnak.-szögeztem le ennyivel és még utoljára kinyújtottam a nyelvem, mire ő nevette el magát és egyszer csak...lefékezett. Egy kis drámai hatás (hihi). Kiszálltunk a csodajárgányból és körülnéztem. Egy sorház előtt parkoltunk le és csak a megszokás kedvéért természetesen egy garázsba léptünk be. Hát hol máshol is zenélnének a bandák? Mondjuk a különbség csak annyi volt, hogy ez a kis garázs egész takaros volt. Volt egy divattjamúlt kanapé, ami előtt egy kis tévé foglalt helyet. A hangszerek felállítva a helyiség végében helyezkedtek el, míg volt egy kis asztal a sarokban, ahol sütik és üdítők voltak felsorakoztatva. Egy másik asztalon egy laptop hevert, ahol gondolom a számokat hallgatták meg hasonlók. Egy kisebb nyitott szekrényben egy kamera is elfért, így teljes volt az összkép. Igazából elég otthonos volt, mert volt annak a helynek egy tipikus „feeling”-je, ami olyan különös bizsergést idézett elő az emberben. Bárki betette oda a lábát, egyszerűen csak otthon és jól érezte magát. Csokis süti,kávé és különböző parfümök illata terjengett a levegőben.

A terem végében (csak, hogy visszatérjünk a történethez), a hangszereknél ugyebár ott állt a két másik srác is, Ben és Dave. Dave a doboknál ült, de amikor meglátta Tökmagot félmosolyra húzta a száját, felállt és ölelésre tárta a karját, mire Fanni boldogan ugrott az ölébe és csókolták meg egymást. Igazából, egész aranyosak voltak. Ben a mikrofonnal babrált és amikor megérkeztünk csak intett egyet, majd folytatta a tevékenységét. Fura egy srác, de egyébként egész rendesnek tűnik.

-Csináljatok, amit szeretnétek, mi próbálunk.-fordított magával szembe Henderson.

-Oké.-válaszoltam és elvesztem smaragzöld tekintetében. Rámmosolygott és egy puszit nyomott az arcomra.

-Jut eszembe: Felvennéd a próbát? Közben asszisztálhatnál.-vetette fel az ötletet.

-Miért is?

-Ezen már korábban is gondolkodtam, de mi lenne, ha csinálnánk videónaplót? Jó, tudom, ez így eléggé furán hangzik, de jó lenne majd néhány év múlva visszanézni és jókat röhögni rajta, nem? Kezdhetnénk a maival.-magyarázta. Több módon is reagáltam rá:

1., A számat „o” alakúra formáltam és kidülledtek a szemeim.

2., A levegő megakadt a torkomon és azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen ez nem is egy szokványos dolog.

3., Miért jön mindenki, ezzel a „jó lesz, majd később visszanézni, visszaemlékezni rá? Mert mi van, ha esetleg- bár remélem, hogy nem- úgy válunk el, hogy soha nem akarok emlékezni erre a korszakra.?

4., Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, mert legalább addig boldog voltam, még, ha a vége nem is lett „happy end”.

5., Átsiklott a fejemen az a furcsa gondolat, hogy tulajdonképpen, hogy is lyukadtam ki ennél a témánál.

6., És végül leesett, hogy már több, mint öt perce úgy állok a haverom előtt, mint egy hülye, aki lehetőleg le is nyelt egy mókust és annyira meg van lepődve saját magán, hogy még csak sikítani sem tud.

7., Aztán megszólaltam és befejeztem ezt a roppant különös, ámbár igazán elgondolkodtató eszmecserét....saját magammal.

-Ömm, egész jó ötlet.-nyögtem ki és végre odaengedtem a többiekhez. Én felkaptam a kis kamerát a szekrényből és bekapcsotlam. Mit is kéne csinálnom? Ja, igen, mondanom valamit. Ez már haladás.

Fanni rögtön odapattogott hozzám és bekapcsolta a készüléket. Belevigyorgott és beleintegetett a kamerába, majd bevisította, mint egy izgatott kislány, hogy 'hali'. Én pedig alig bírtam visszatartani az éppen kitörni készülő nevetésemet, majd kikaptam barátnőm kezéből a kamerát és beszélni kezdtem:

-Videónapló, első rész. Szóval William javaslatára-itt Will felé mutattam, aki épp a gitárját hangolta, de azért idemosolygott egyet (ilyen szó egyáltalán van???)-elkezdtünk csinálni egy amolyan BFF videónaplót. Nem igazán az én műfajom az ilyesmi, de egy próbát gondolom megér.-vontam vállat.-Nos most éppen a Flying Hearts, Bongyorkáék próbáján vagyunk és az a kis butus, aki belevigyorgott a kamerába, meg Tökmag, azaz Fanni, az én legeslegjobb barátnőm.-erre ő megölelt és össze-vissza puszilgatta az arcomat (??), mire nevetve szabadítottam ki magam az öleléséből és inkább kicsit odébb mentem.

-Fura ez, mert kicsit olyan, mint, ha magammal beszélgetnék, de mindegy is, legalább lesz egy-pár emlékünk.-kacsintottam játékosan, majd a kamerát a Flying Hearts felé fordítottam, ugyanis hivatalosan is elkezdték a próbát..magyarán nekiálltak zenélni. Figyelmesen és lenyűgözve hallgattam őket Tökmaggal, aki olvadozva nézte Dave-et. A fiú természetesen ugyanúgy figyelte és időnként rámosolygott. Szerelmes dal volt, egyértelmű volt, hogy Tökmagnak énekli.

Olyan 1-2 óra múlva, Will odahívott magához. Komótosan sétáltam oda mellé, a kamera még mindig bekapcsolva várakozott a kanapé szélén. Egyik karjával lazán magához húzott és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

-Énekelsz egyet? Megbeszéltem a fiúkkal.-nézett rám kiskutya szemekkel, mire elkuncogtam magam.

-Tudod, hogy nem szeretek mások előtt énekelni.-löktem oldalba, mire letérdelt elém, kezeit összetette, mintha imádkozna és úgy kérlelt tovább.

-Jól van-jól van, de akkor ezt most abbahagyod!-”fenyegettem” meg a mutatóujjammal, mire rögtön fel is pattant. Beállt a gitárja mögé, Ben odaállított a mikrofonhoz és ők is beálltak mögém.

-Mit játszunk?-kérdezték egyszerre.

-Coldplay- Fix you?-kérdeztem, mire egyetértően kezdtek bele a dalba, ahogy én is. Először egy kicsit feszengtem, de utána egészen hamar ellazultam és felszabadultan énekeltem tovább. Furcsa volt, hogy nem kísérem hangomat az ujjátékommal, de így is élvezhető volt, habár szokatlan. Mikor vége lett a dalnak, egymást tapsoltuk meg és nagy megdöbbenésemre a fiúk a nyakamba borultak. Annyira fura volt az egész helyzet, de végre úgy éreztem, hogy tartozom valahová és másra nem is vágytam jobban.

Körülbelül este 8 után vergődtünk haza. Csodálatos délutánt tudhatok magam mögött. 30 Seconds To Mars- Closer to the edge című számát dúdolva sasszéztam be a házba. Bátyám és ikertestvérem a tévét nézték, anya vacsorázni volt Simonnal, Lola pedig hamar lefeküdt aludni, mert fárasztó napja volt. Hátulről öleltem át a két nagyobb testvéremet, akik mosolyogva nyomtak puszit az arcom mind két oldalára. Én felsiettem az emeletre, lezuhanyoztam, majd leültem az ágyamra és az ölembe vettem a laptopomat. Felmentem Twittere és YouTube-ra. Újra döbbenten vettem tudomásul, hogy a követőim aszáma az ezerszeresére növekedett, úgy, ahogy a feliratkozóimé is. Pedig csak két videó. Még csak két videó került fel és máris ennyire érdeklődnek irántam és a zeném iránt. Időnként eszembe jut Cintia, a llondoni riporter és fontolóra veszem a dolgokat, de mindig ugyan annál lyukadok ki: nincs szükségem hírnévre. Senkinek nem szóltam erről a dologról, jobb, ha titokban marad.

Leültem a zongora elé és rátettem az ujjaimat a hangszerre. Nem figyeltem, nem gondolkodtam, hogy mit csinálok kezem önállóan mozgott a billentyűkön és egy ismerős dallamot játszott. Hangom ugyanolyan önkívületleni állapotban csatlakozott hozzá. Felismertem a dalt. Amikor még nem voltunk ennyire közel egymáshoz Will-el, akkor íródott. Egy szerelmes dal, az első szerelmes dalom. Elhatároztam, hogy a „rajongóim” kedvére teszek és felteszem YouTube-ra. Hiszen a szerelmes dalokért a legtöbben bolondulnak. Bekopogtam a bátyám a szobájába, aki idő közben már megint bezárkózott. Benyitottam.

-Mit szeretnél húgi?-kérdezte mosolyogva, miközben az ágyán ülve pillantgatott felém.

-Hát, izé...Fel kéne venni az új dalt, ha ráérsz.-vakargattam a tarkómat.

-Persze, menjünk!-mosolygott rám biztatóan és visszakísért a szobámba.

-Mi a címe?-kérdezte, amikor mind ketten elfoglaltuk a helyünket, ő a kameránál, én a zongoránál.

-First Love.-ennyi kellett ahhoz, hogy ujjaim lassú táncba ne kezdjenek a billentyűkön és torkom ki ne eressze azokat a bizonyos szavakat, amiknek a jelentésével, még csak ismerkedni próbálok. Mindent beleadtam, próbáltam elveszni a zenémben, a szövegben. Megpróbáltam elbújni az érzéseim elől, mert féltem tőlük és ez a dal pontosan erről szól. Az első szerelemről, egy tapasztalatlan lányról, aki most érti meg csak igazán, hogy mi az igazi szerelem. Egy lányról, aki épp szeretni tanul.

Hajnalban keltem, pedig alig aludhattam egy órát. Álmatlanul vergődtem az ágyamban, megmagyarázhatatlan gondolatok cikáztak a fejemben. Fura álmom volt, ami nem hagyott nyugodni, pedig gyönyörű napot tudhatok magam mögött. Mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik az életemből. Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy, ha felnövök akkor a zenével, az énekléssel szeretnék foglalkozni. Viszont a mai álmom ráébresztett arra, hogy korai volt dönteni és, hogy soha sem fog úgy alakulni az életünk, mint ahogyan azt elterveztük. New York-ban táncoltam, komolyan csináltam és imádtam. De akkor nem éreztem úgy, hogy ez az a bizonyos dolog, ami boldoggá tesz, amiben kiteljesedhetek, amiben önmagam vagyok. Csak a zenére koncentráltam és minden mást kizártam. Teljesen spontánul jött az ötletem még 4 éves koromban, hogy énekesnő leszek. Onnantól kezdve csak ezért küzdöttem, arra gyúrtam, hogy megvalósítsam az álmomat. És most, hogy itt vagyok a siker kapujában mégis meginogtam. Nem vagyok biztos benne, hogy mit kéne tennem, tanácstalan vagyok. Hiányzik a tánc. Eddig soha nem gondoltam bele, hogy kezdenem kéne vele komolyabban valamit, de úgy érzem, hogy muszáj. Vissza szeretnék térni a tánchoz, mert van ez az „űrnek” nevezett izé, ami nagyon nyomja a lelkem. Frusztrál a tudat, hogy nem tudom mit akarok, hogy mi is az álmom. Már pedig álmok nélkül nem élhet igazán az ember, ha nincs célja, akkor miért érdemes küzdeni?

Egy szóban összefoglalva kicsit beijedtem. Megdörzsöltem a szemem, nyújtóztam egy nagyot és felálltam az ágyamról. Még csak négy óra, de nem érdekel, nem tudok aludni. Lesétáltam a konyhába, hogy igyak egy pohár tejet és közben felnéztem Twitterre. Egy új üzenet.

@Cintia Hastings: Kedves Ever! Örülnék, ha a karácsonyi szünet után ellátogatnál ide, Londonba. Mivel nem tudunk rólad semmit, szeretnénk megismerni. Ha nem itt élnél, akkor írj és kifizetjük a repülőjegyeket!

Kellemes Ünnepeket!

Cintia

Kész. Ennyi kellett ahhoz, hogy teljesen az ideg összeroppanás szélére kerüljek. Jó lenne, ha elismernének. De tényleg akarom ezt? És ha mégis, akkor pont éneklésben? Ez nagyon gyors így, túlságosan gyors. Éreztem, hogy azok a bizonyos könnyek utat készülnek törni maguknak, de nem engedtem nekik. Nem szabad megfutamodnom, döntenem kell. Meg kell tudom, hogy mi az álmom. Visszarohantam a szobámba és elkezdtem kotorászni a régi cuccaim között. Végül megtaláltam a hip-hop cipőmet és felvettem. Ez után rápillantottam a zongorára, majd vissza a cipőre. Ez nem megy. Mindent nem lehet egyszerre. Lesétáltam a nappaliba és nekiálltam bemelegíteni. Kicsit merev lettem a sok edzés nélküli héttől, de szerencsémre hajlékonyságom most sem hagyott cserben. Miután végeztem bekapcsoltam a zenét és csak úgy táncolni kezdtem a zene ritmusára. Ami jött, azt tettem, önkívületleni állapotba kerültem. A lehető legjobb helyre képzeltem magam, becsuktam a szemem és táncoltam. Ez volt az az apró darab ami hiányzott. Szükségem van rá. Úgy repült az idő, hogy észre sem vettem, hogy már nyolc óra is elmúlt. Colin csak most vergődött le az emeletről. Úgy meglepődött, hogy kiejtette a kezében levő bögrét.

-Hát ez meg?-kérdezte hangosan. Én ijedten hagytam abba és kezdtem el homlokomról törölgetni az izzadságcseppeket.

-Nem tudom. Hiányzik.-szegtem le a fejem.

-De te neked nem az éneklés az álmod?-tette fel a súlyos kérdést.

-Jajj, Colin! Hagyjál már! Nem irányíthatjátok az életemet! Igen valóban, az volt az álmom, de az emberek változnak és velük együtt az érzéseik is! Össze vagyok zavarodva! Nem tudom, hogy mit akarok!-fakadtam ki.

-Elég! Mindig is te irányítottad az életedet, úgy, hogy ezt nem róhatod fel nekem! Helyetted meg nem tudok dönteni! Tény és való, hogy mind a kettőben tehetséges vagy. Néha pont ez a hátrány.-vágott vissza.

-Hogy mi?-hökkentem meg.

-Hát nem veszed észre? Annyi mindenben tehetséges vagy és gyönyörű. Bármit tehetnél, úgy is minden sikerülne. Neked könnyű. Nem mindenkinek van érzéke mindenhez.-sóhajtott.

-Sajnálom, ha így gondolod. Ja, szerintem is baromi könnyű nekem. Végül is engem sosem csúfoltak vagy aláztak meg, soha nem vertek meg, soha nem voltam még halálközeli állapotban és soha nem szenvedtem még. Ja, tök igazad van. Nagyon hosszú ideig te voltál az egyetlen biztos pont az életemben, Colin. De most nem tudom, mit higgyek. Segítséget szerettem volna kérni, mert tanácstalan vagyok. Erre te lecseszel azért, mert táncoltam. Bocs, ha csak élvezni akarom az életet és meg akarom tudni, hogy mit is érzek. Sajnálom!-kiabáltam és megfogtam a kabátomat, majd kivágtam az ajtót, így kirohanva a szakadó hóesésbe. Egészen a parkig futottam, ahol leültem egy padra. Nem érdekelt, hogy hideg van, alig vagyok felöltözve és, hogy fel is fázhatok. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni, a gondolataimmal. Dönteni akartam és nem szabadott, hogy bármi az utamba állhasson. Nem inoghattam meg. Ez volt az első veszekedésünk a bátyámmal.

-Ever?-hallottam a nevem a hátam mögül, mire összerezzentem, majd lassan megfordultam a padon, hogy szembe nézhessek a fiúval, William-mel.

-Jól vagy?-simított végig a hátamon bizonytalanul. Nem mondtam semmit, csak jó szorosan magamhoz húztam és belefúrtam fejemet a mellkasába. Felmelegített a közelsége, már nem is fáztam annyira. Odanyújtott nekem egy csokis kekszet, amire hevesen megráztam a fejem, elutasítva. Hányinger tört rám az étel látványától és pont, mint tegnap a mekiben, ugyanúgy kiadtam magamból mindent. Már nem bírtam visszatartani. Nem tudom, hogy mi van velem. Will még mindig ölelt, nem rettentette el az undorító tettem. Hálás voltam neki, habár egyedül akartam lenni, jól esett, hogy itt van velem.

-Mi ez?-kérdezte kicsit dühösen, miután lefehéredve és erőtlenül dőltem vissza az ölébe.

-Nem tudom. Tegnap is volt. Biztos csak egy kis gyomorrontás.-legyintettem, annak ellenére, hogy még mindig nagyon görcsölt a hasam.

-Kötve hiszem, hogy ez az lenne. Mégis mikor ettél utoljára?-kért számon követelező hangon.

-Ööö. Tegnap, ebédre. De utána azt is kihánytam.-szegtem le a fejem. Nem akartam erről beszélni, de ő az egyetlen ember, akinél késztetést érzek, hogy mindent teljesen őszintén elmondjak.

-Ez esetben be kell mennünk a kórházba! Ez így nem mehet tovább! Nagyon vékony vagy és amit csinálsz az életveszélyes!-ragadott meg és a parkból kifele kezdett vezetni.

-Hová megyünk?-kérdeztem, hangom egyre halkabb lett. Lépésim és a légzésem egyre nehezebbé vált, minden egyes mozdulat fájt, legyengültem. Olyan érzés volt, mintha minden életerő elszivárgott volna belőlem és a testem teljesen üres lenne legbelül. Féltem, mert nem akartam, hogy ez törnénjen. Velem ez nem eshet meg. Egyre jobban nehezedtem a barátomra, aki ijedten kapott a karjába és kezdett rohanni velem, gondolom a kórházba. De ez után minden elsötétült és nem érzékeltem semmit sem többé.

***

Nem láttam semmit sem a sötétségen kívül, egyedül éreztem magam. Fájtak a végtagjaim és frusztrált a tudat, hogy fogalmam sincs az előzményekről vagy éppen a jelenről. Nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy mit keresek itt, hogy hogyan kerültem ilyen állapotba és még sorolhatnám. Mozgást érzékeltem a jobb oldalamról, mire automatikusan megfeszültem. Hangokat hallottam, mikről rögtön kiszűrtem, hogy két férfihang az.

-Én tehetek róla...-nagy csönd.

-Nem, uram. Ne okolja magát!-csitítgatta az idősebb hang a fiút.

-De, mert az én hibám. Ha jobban odafigyelek rá, ez nem történt volna meg!-a fiatalabbik hangja szinte már hisztérikussá vált, dühössé.

-Kérem, nyugodjon meg! Nem szabadna zavarnia a kisasszonyt. Mindent rendbe hozunk és lány is fel fog épülni hamarosan. Az állapota stabil.

Rólam beszélnek? Nagyon úgy hangzik. Muszáj kinyitnom a szemem, hogy megtudjam mi történt, mert egyre kiváncsibb vagyok. Döbbenten vettem tudomásul a sikeremet, miszerint elmosódott alakokat már látok. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy minden kirajzolódjon előttem. A fehér köpenyes úr és a menő öltözékbe bújt, csapzott hajú, gondterhelt arcú fiú, akit egyből felismertem. William.

-Hogy kerültem ide?-féltem, hogy hangom cserben hagy, de megkockáztattam. Habár bizonytalan volt és remegett, mégis választ követelő volt.

-Örülök, hogy felébredt, hölgyem. Ferenc Doktor Úr vagyok, az ön kezelőorvosa. Nos a barátja elmondása alapján ön eszméletét vesztete a parkban, miután kihányta az ételt. Most, hogy végre felébredt meg kell vizsgálnunk, hogy milyen betegség okozhatja ezeket a tüneteket.-magyarázta, mire összerándult a gyomrom. Fájdalmasan pillantottam William-re, aki védelmezően nézett rám.

-B-e-ete-egség?-dadogtam ijedten.

-Igen. Biztosan az.

-Egy kis megfázás, vagy gyomorrontás ugye?-mosolyogtam erőltetetten.

-Nem, attól tartok, hogy biztosan ennél többről van szó. Fenn áll a lehetőség a maradandó betegségekre is.-erre a mondatra nem csak én kaptam fel fejem ijedten, hanem Bongyorka is. Most, azt hiszem, hogy kellő képpen megijedtem. Nem akartam beteg lenni, nem akartam rossz értelemben kivételezett lenni. Féltem, sőt rettegtem.

-Készen áll?-rángatott vissza a valóságba a doki.

-Nem. De essünk túl rajta.-sóhajtottam és megpróbáltam kipattani a kórházi ágyból, de megszédültem és valószínűleg össze is estem volna, ha Will nem kap el. Remegtek a kezei. Talán ő is meg volt ijedve? Gyengéden visszafektetett az ágyra, mire két nővérke lépett be a kórterembe és kifele kezdtek tolni az ágyammal együtt. Én üresen bámultam a hátamon fekve és azon gondolkoztam, hogy mégis hogy a fenébe fogok én ebből a helyzetből kimászni. Nem voltak jó megérzéseim a jövőre nézve, de próbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat és inkább kikapcsolni az agyamat, mert áltatni se akartam magamat a jó eshetőségekkel. Betoltak egy másik terembe én pedig úgy tűrtem végig az összes vizsgálatot, mint valami élő-halott. Kizártam mindent és magamba burkolózva hallgattam szívem heves dobbánasait.

Most a rendelőben várom, hogy visszatérjen az orvos és közölje, hogy mi bajom van. Nem is merek belegondolni, hogy mi lehet ez. Az ajtó hirtelen nyílt ki, mire összerezzentem és még akkor sem nyugodtam meg, amikor megláttam az ajtóban álló dokit. Arckifejezése nem sok mindent árult el, bár, mintha egy szánakozó grimasz átsuhant volna az arcán. De lehet, hogy megint csak képzelődöm.

-Nos, megérkeztek a leletek. A baj, pontosan az, amit már akkor sejtettem, amikor betette ide a lábát.-hatásszünet. -Önnél az anorexia egyik fajtáját diagnosztizálták, ami innentől kezdve bármikor visszatérhet, ha valami megrázkódtatás vagy tragédia érné a következő évek során. Elég veszélyes betegség. Emelett az izomzata és az immunrendszere is legyengült, ami a sportolást nehezebbéb teszi. Nagyobb a lesérülés eshetősége. Viszont sajnos az anorexia nem minden. Ennek véget lehet vetni. Amit előre is megmondtam, hogy lehet maradandó „kár” is. A cukorbetegség egy enyhébb fázisát is észleltük önnél. Erről egy kicsit később többet mesélek, de most visszakísérem a kórtermébe. Összepakolhat és utána még elmondok egy-pár dolgot.-fejezte be, majd segített fölállni és míg én rátámaszkodtam, ő átkísért a kórterembe. Lesokkoltam. Ez most annyira nem hiányzott. Gőzöm sincs róla, hogy hogyan süllyedhettem ilyen mélyre. Anorexia? Tiszta hülye vagyok. Cukorbetegség? Csak magamnak okoztam, az állandó stresszeléseim miatt.

Összerámoltam a holmim, majd leültem egy székbe és hallgattam az orvos mondókáját. William a terem előtt volt, nem engedték be. Még nem tud semmiről.

-Ez a készlete. Ebben a tűben van az inzulin. Mindent úgy csináljon, ahogyan azt elmondtam. Fontos, hogy egyen egészségesen. Amit adtam, gyógyszer, azt is mértékkel és okosan használja. Köszönöm és akkor a legjobbakat! Kellemes Ünnepeket!-fogott velem kezet és kiviharzott a szobából, én meg kitotyogtam és hagytam, hogy Will átöleljen. Átvette a kezemből a táskámat és kifele indultunk a kórházból, miközben mindent alaposan elmeséltem neki...

1. díjam!*.*

A díjat köszönöm szépen Nikolnak!:-)

10 dolog rólam:
1. Kedvenc színem a kék és a zöld.
2. Életem az írás és a tánc.
3. Táncművészeti Szakközépiskolába szeretnék menni.
4. Minden álmom, hogy Kaliforniába költözzek, mert már voltam is ott.
5. Van egy kutyám, akit Lizának hívnak.
6. Az egyik nővérem Norvégiában él és a férjével csak angolul tudok beszélni.
7. Nem vagyok csokifüggő. :O
8. Kedvenc állatom a jegesmedve.
9. Imádom az angol nyelvet és állandóan úgy beszélek.
10. Csomó rokonom Közép-Amerikában él.

Válaszaim:
1. Milyen telód van? : iPhone3, de most fogok venni egy iPhone 4S-et.:)
2. Kedvenc film? : Nincsen kedvenc filmem, de szeretem a vígjátékokat és az akciófilmeket.
3. Nézel valami sorozatot? : Igen, mostanában a Pretty Little Liars-re kattantam rá.
4. Jégkrém vagy fagyi? : Mind a kettő. De talán inkább a fagyi.
5. Coca vagy Pepsi? : Pepsi.
6. Szeretsz olvasni? : Imádok, pláne ha jó a könyv.
7. Mit olvastál legutóbb? : Ha kiolvasott könyvre gondolsz, akkor a Hex Hall-t.
8. Mi a véleményed róla? : Hogy egy nagyon jól megírt, ötletes könyv. Tetszik a történet és az egyik kedvencemmé vált. Szeretem a misztikus dolgokat.
9. Kedvenc könyv? : Nagyon sok van. De kezdjük Leiner Laura összes könyvével. Utána jöhetn Cassandra Clare - City of Bones sorozata és még sorolhatnám...
10. Mit tervezel a nyárra? : Kikapcsolódni, utazni, pihenni és csak élvezni a szabadidőmet a barátaimmal.

Kérdéseim:
1. Mit szeretsz az írásban?
2. Mi az első dolog amit megnézel egy emberen?
3. Kedvenc zene?
4. Kedvenc város?
5. Kedvenc ital?
6. Voltál már szerelmes?
7. Hobbi?
8. Ha játszol hangszeren, akkor milyenen? Ha nem, akkor milyenen szeretnél?
9. Van háziállatod?
10. Van valami különleges álmod, amit minél hamarabb valóra szeretnél váltani?

Akiknek továbbküldöm:
Blackbird
Life's big things
This is my life

9.fejezet

Reggel fájdalomra ébredtem. Fájt a hátam és karom, amin feküdtem. Óvatosan körülnéztem, mire fel nem fogtam, hogy hol is vagyok. Bátyám szobájában ültem az ágyának nekitámaszkodva a földön. Karomra volt hajtva a fejem, azért sajgott ennyire. Colin mellettem szuszogott, majd köhögött egy párat. Erre a hangra már teljesen felébredtem. Felpattantam és gyorsan megmértem a lázát. 39. Már megint feljebb csusszant. Lerobogtam a lépcsőn, a konyhában újabb adag forró teát készítettem, majd pirítóst is csináltam, immáron bátyám reggelijével baktattam fel az emeletre. Még csak 5 óra volt, nem csodálom, hogy senki sem ébredt még fel. Péntek van, azaz holnap már nem kell menni suliba, szerencsére. Eléggé hosszú volt ez a hét. Colin-nál letettem a tálcát és írtam egy cetlit neki.:

Jó reggelt bátyókám!

Itt a reggelid, idd meg a teát, a gyógyszer ott van a komódon. Vegyél egy hűtő-fürdőt is! Maradj az ágyban és ne terheld túl magad! Pihenj, délután jön az orvos.

Sajnálom, de sajnos suliba kellett mennem, de ígérem, hogy sietek haza!

Ha bármi van, nyugodtan hívj!

Ölel, szerető húgod, Ever:) xoxo

Kiosontam a szobájából, át az enyémbe, ahol magamra kaptam egy egyszerű ruhát. Fekete csőnadrág, egy sima zöld fölsővel, fekete pulcsim és tornacsuka. Hajamon párszor végigszántottam a kefével, megfogtam a suli táskámat és kiléptem a helyiségből. Benéztem anyuhoz, aki még az igazak álmát aludta, ezért csak egy puszit kapott az arcára. Megírtam neki SMS-ben, hogy Colin beteg, ügyeljen rá, majd felébresztettem az ikertesómat, mert tudom, hogy sokáig tart elkészülnie. Ezután Lolát is felráztam a szép álmából, majd lent megcsináltam mindenkinek az uzsonnáját, de magamnak nem készítettem, ugyanis mostanában nem eszem valami sokat, mert nem igazán vagyok éhes. Sophie is már leért, magához híven, csinosan. Egy szoknya volt rajta, harisnyával meg egy gyönyörű blúzzal. Felvette magas sarkú csizmáját és rámmosolygott. Haja tökéletesen áltt, oldalra fonta. Most először irigyeltem, mert olyan szép. Tudom, fura, mert hát az ikertesóm és azért mégis csak eléggé hasonlít rám, de nem. A vonásaink ugyanazok, de én nem nézek ki lélegzet elállítóan. Nem is akarok, csak néha úgy elképzelem... Egy kicsit sem hasonlítunk egymásra, én koszos, elnyűtt torna csukában, ő pedig gyönyörűen kifényezet, vadiúj csizmában. Belül örülök, hogy más vagyok, mert mindig az voltam, de ugyanakkor néha zavar is, mert jó lehet elvegyülni a tömegben. Mindig kitűntem, de nem jó értelemben. Utálom, ha a figyelem rám irányul, foglalkozzon mindenki a saját dolgával. Ebben a percben valaki ráugrott a hátamra és amint meghallottam édes nevetését, tudtam, hogy Lola az, magyarán, indulhatunk. Húgommal a hátamon szálltunk fel a buszra. Út közben Fanni is csatlakozott kis 'csapatunkhoz'. Mesélni szerettem volna neki, de amíg itt vannak a tesóim, addig nem merek, várnom kell.

Ebéd szünet volt, barátnőm már mindenről tudott. Nem is lehet elmondani, hogy menyire örült a „hírnek”, habár nem értettem, hogy ez miért olyan nagy cucc. Ugyanakkor nagyon jól esik, hogy igazi lányként tudok viselkedni, magyarán kitárgyalni minden egyes szaftos részletet a barátnőmmel.

-Annyira izgatott vagyok!-pattogott Fanni, miközben az ebédünket fogyasztottuk. Kérdőn néztem rá, ha valaki nem ismerné a kapcsoltunkat, akkor azt hihetné, hogy totálisan hülyének nézem. Pedig nem, nála ez mindennapi.

-Miért is?-kérdeztemm, majd kortyoltam egyet az üdítőmből.

-Dave miatt.-mondta elmerengve a távolban. Tekintetem arra a pontra szegeztem, amit éppen olyan nagy érdeklődéssel bámult. Egy barna hajú fiú volt az, kék szemekkel. Helyes, nem tagadom, de engem nem fogott meg. Bár ismerősnek tűnt.

-Az ki?-kérdeztem.

-Tudod, Dávid, a göndör herceged haverja.-mosolygott rám Fanni. Én pedig egy olyan „ja, már emlékszem!” nézéssel lerendeztem.

-Izgulsz már a bál miatt?-kérdezte csillogó szemekkel. Haja a szemébe hullot, ezért a füle mögé tűrte és a válaszomra várva kémlelte az arcomat. Teljesen elfelejtettem a bált!

-Öhm...szóval én elfelejtettem. És nem, nem izgulok, mert szerintem nem megyek. Úgyis csak valakivel érdemes oda menni és mivel nem hívott meg senki -nem is várom el- ezért nem leszek ott.

-Ne már! Megígérted, amikor ide jötettek! Még ruhát is vettünk és a szavadat adtad!-vágta hozzám. Tudtam, hogy rosszul esett neki amit mondtam, pedig nem akartam megbántani.

-Jól van, Tökmag. Elmegyek, de csak miattad.-sóhajtottam, mire boldogan ölelt meg és nyomott egy puszit az arcomra, amin elnevettem magam.

-Köszönöm, köszönöm!-suttogta és még szorosabban ölelt. Olyan jól esik, hogy vannak emberek mellettem, akiknek fontos vagyok és szeretnek.

-Hányadikán lesz?-kérdeztem „kiváncsian”.

-Ma.-felelte, mire kiköptem az éppen számban levő folyadékot.

-Hogy mi van?

-Nyugi, még van időnk elkészülni!-mosolygott. Most le kell nyugtatnom magamat, azt hiszem. Kisétáltunk a folyosóra, a szekrényekhez. Kiszedtem a cuccomat és a lány vécé előtt állva vártam, amíg barátnőm végez. Háttal álltam a folyosónak és a falon lógó képeket nézegettem, amikor is két kéz fonódott a derekamra és valaki az állát rátette a vállamra. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az, illata elárulta Őt.

-Mit akarsz Fürtös?-mosolyogtam, de ő nem láthatta. Lehellete csikaldozta a vállamat, mire enyhe remegés száguldott végig testemen.

-Csak megölelni a barátomat.-miközben beszélt minden szót jól artikulálva ejtett ki.

-Jössz ma a bálba?-vont kérdőre.

-Nem akartam, de Fanni kényszerített, úgy, hogy kénytelen leszek. És te?-sóhajtottam és reménykedni kezdtem abban, hogy igent mond. Hirtelen annyira fontossá vált, hogy Ő is ott legyen.

-Persze. Muszáj is, mivel a Flying Hearts is fellép.-mondta. Ringatóztunk a folyosón, annyira boldog voltam.

-Mi az a Flying Hearts?-kérdeztem érdeklődve.

-A bandánk. Hárman vagyunk, Dave, Ben és én.-felelte. Egyre izgatottab lettem az este miatt, pedig ez nem vall rám.

-Ben is amerikai?-utaltam az angol nevekre.

-Nem, dehogy. A neve Benedek, Dave-nek meg Dávid, csak nekik is angolosítottuk, mert így egyszerűbb feltörni a csúcsra.-magyarázta nevetve. Megfordultam az ölelésében. Lenézett rám, tekintetével rabul ejtett.

-Ez az álmotok? A hírnév?-kérdeztem halkan, mire megrázta a fejét, fürtjei ide-oda „repültek”, ami mosolygásra késztetett.

-Abszolút nem. Az álmunk az, hogy egy elismert banda legyünk, akiket szeretnek a zenéjükért és, hogy boldoggá tegyünk másokat azzal, ami minket is boldoggá tesz. Meg akarjuk mutatni az egész világnak, hogy mennyire szeretünk zenélni. Ez nem a hírnévről szól.-mondta, mire felcsillantak a szemeim. Úgy beszélt a zenéről, mint az egyik legféltettebb kincséről, teljesen átéreztem, hogy miről beszél. Csodálkoztam a fiún, megérintett ezekkel a mondatokkal.

-Ez szép.-feleltem, mire elvigyrodott, majd felkapott 'menyasszony fogásba' és futkározni kezdett velem az üres folyosón. Önfeledten, nevetve száguldoztunk az épületben. Szabadok voltunk, gyerekek. Ez az amire szükségem volt, ez az ami boldoggá tesz a zenélés mellett. Végül letett a földre, karjait körém fonta és minden lehetséges távolságot megszüntett közöttünk. Fejemet belefúrtam a mellkasába és hallgattam szívverését, ami zene volt füleimnek. Hevesen dobogott, akárcsak az enyém. Mindaddig így álltunk, ameddig valaki meg nem szólalt.

-Will, indulnunk kéne próbálni!-ordított egy fiú. Személyében felismertem Dave-et. William nehezen, de elengedett, majd egy puszit nyomott az arcomra és eltűnt a folyosó végén. Kicsit elszontyolodtam, de a tudat, hogy ma még találkozunk megnyugtatott.

-Hát ez....-egy hang szólalt meg mögülem, Tökmag volt az.

-Mióta vagy te itt?-lepődtem meg.

-Elég hosszú ideje, ahhoz, hogy tudjam nagyon szeretitek egymást. Ez nagyon édes volt!-ugrándozott, mint egy kislány.

-Hülye.-nyújtottam ki rá a nyelvem, mire nevetve ölelt meg és összeborzolta a hajamat. Egymásba karolva, kacagva lépkedtünk ki a suliból, haza felé tartva, hogy készülődni kezdjünk a bálra.

-Van hajvasalód?-kiabált nekem Fanni. Már a szobámban voltunk és nagyban készülődtünk az estére.

-Szekrény!-ordítottam vissza. A fürdőben álltam az egész alakos tükör előtt és magamat figyeltem. Még nem voltam a ruhámban, egy szál fehérneműben álltam. Bordáim kilátszódtak, hasamon a kis kockák jelezték, hogy edzett vagyok. De már régen táncoltam, hiányzik. Betegesen sovány voltam, hízni akartam. Ennem kéne és ennék is, csak nincs étvágyam. De elhatároztam, hogy küzdeni fogok és megpróbálom visszanyerni a régi alakomat. Megfogtam a gyönyörű ruhámat és belebújtam. Éppen a térdemig ért, tetszett. Mosolyogtam, végre életvidáman láthattam magamat. Hajamat megszárítottam, majd kifésültem. Nem tetszett kibontva, nem tudtam, hogy mit tegyek vele. Majd Fanni elintézi, remélem. Jó, hogy rá számíthatok. A hajam vége felkunkorodott és, mint mindig most is hullámosan omlott a vállamra, egészen leért a derekamig. Kimentem a fürdőből és barátnőmmel találtam szembe magamat. Már rajta is rajta volt a ruhája és káprázatosan nézett ki. Semelyikünk sem volt kisminkelve, de elégedetten néztünk végig egymáson.

-Jajj te lány, a hajaddal muszáj kezdenünk valamit!-mondta hajamat a kezébe vette, és hátrasimította.

-Már meg is van!-mondta boldogan és hozzálátott. Mindkét oldalról, elölről elvett egy-egy tincset és hátrafogta, majd befonta. Egy kicsit befújta hajlakkal, majd a tükör elé állított.

-Na milyen?-kérdezte idegesen, remélve, hogy értékelem a 'művét'.

-Egyszerű, de nagyszerű. Imádom!-ugrottam a nyakába. Kezdem átvenni ezeket a szokásokat és be kell, hogy valljam szívesen teszem őket.

-Akkor jöhet a sminked!-csapta össze a tenyereit fontoskodva és leültetett az asztalom elé.

-Van valami elképzelésed?-kérdezte a simnkes dobozt kinyitva. Természetesen az övé volt.

-Nem igazán, de a lényeg, hogy ne legyen túl sok meg erős.-mondtam, mire egy bólintással belekezdett.

Néhány perc múlva szólt, hogy kinyithatom a szemem. Nagyon jól nézett ki. Volt rajtam szempillaspirál, ezzel kiemelve a homlokomat verdeső szempilláimat. Kihúzta feketével a szemem és egy halvány fényes fehér szemfestéket kent a szemhéjamra. Nem volt túlzás, elment.

-Köszi, ez nagyon jó.-mosolyogtam rá nyugtatóan.

-Most megcsinálom a sajátomét.-felelte és belekezdett. Addig átosontam Colin szobájába. Az ágyban feküdt, laptop-jával a kezében. Amikor meglátott, elmosolyodott és megpaskolta az ágyát maga mellett, jelezve, hogy üljek oda.

-Csodásan nézel ki, hugi!-mondta, fejem búbjára egy puszit nyomva.

-Köszi. Hogy vagy?-kérdeztem aggódva.

-Minden okés, már nincs lázam.-nyugtatott meg.

-Akkor jó.-pusziltam meg.

-Mióta lettél te ilyen?-kérdezte, egyik szemöldökét felvonva.

-Milyen?-mosolyogtam.

-Boldog? Közvetlen? Barátságos? Mosolygós?-kezdte sorolni, de nevetve állítottam le.

-Amióta új barátra tettem szert.-feleltem és elbambultam a semmibe, felidézve a közös pillanatokat. Ahogyan kezei a derekamra fonódnak, megölel vagy csak megpuszil. Minden olyan apró dolog, amikkel boldoggá tesz. Megváltoztam, de örülök neki. Nem lettem más, csak változtam, márpedig az emberek változnak. Legbelül mindig is egy ilyen lány voltam, csak mélyen elzártam magamban és nem egedtem szabadjára. Túlságosan féltem, hogy, ha megnyílok, akkor el fognak ítélni, vagy sajnálni fognak és rettegtem attól, hogy, ha megbízom valakiben akkor csalódást fog okozni. Egyszerűbb volt tettetni a kemény csajt, mint akinek semmi sem fáj és nem érdekli senki véleménye. Pedig legbelül igenis érdekelt és fájt, ha rosszat mondtak, de elnyomtam magamban minden ilyes fajta érzést. Soha nem akartam gyengének tűnni, jól tudok pókerarcot vágni.

-Ki a szerencsés?-kérdezte bátyám lágysággal és szeretettel a hangjában.

-Will. Tudod ki Ő?-kérdeztem, mire bólintott.

-Rendes srác, osztálytársak vagyunk.

-Ezt nem tudtam.-vakartam meg a tarkóm.

-Na, menj, mert elkésel! Jó szórakozást!-ölelt meg utoljára, mire boldogan hagytam el a szobáját. Bekuttantottam anyához, aki könyvet olvasott és rámmosolygott.

-Gyönyörű vagy, kislányom! Büszke vagyok rád!-mért végig, szemeiben könny csillant, ami megmelengette a szívemet. Nincs jobb érzés annál, mint amikor meg tudsz felelni a saját anyádnak és támogatja azt amit teszel, vagy csinálsz. Két szóval jellemezve, büszke és elégedett.

-Áthívtad Simont ugye?-kérdeztem.

-Igen, 10 perc múlva itt lesz.-felelte. Megnyugodtam, kellett valaki, aki addig is vigyáz bátyámra és anyára és jelen esetben erre a feladatra a megfelelő személy ő volt. Elköszöntem anyutól, majd visszamentem a szobámba. Tökmag begöndörítette a haját és már ki is volt festve. Szép volt, jól esett ránézni. Lent barátnőm a még régebben vett zöld magassarkúját húzta föl, míg én a piros Converse-met. Úgy volt, hogy a fekete elegáns cipőmben megyek, de nem tudok benne járni, amúgy is kényelmetlen, úgy, hogy emelett döntöttem. Fanni csóválta a fejét, nem tetszését kimutatva ezzel, de tudta, hogy már nem győzhet meg.

-Sophia merre van?kérdezte barátnőm.

-Az egyik barátnőjénél. Ott készülődött.-feleltem. Lilihez ment át, kedves lánynak tűnik, belülről hasonlít az ikertesómra. Magunkra vettük a kabátjainkat, majd elindultunk a szakadó hóesésben. Felszálltunk a buszra és úgy utaztunk a suliig.

-Téged elhívott valaki?-kérdeztem Tökmagot, miközben leszálltunk a járműről. Látszott, hogy ideges, tördelte az ujját és harapdálta a szája szélét.

-Öhm, igen.-felelte szégyenlősen és arcára enyhe pír kúszott. Döbbenten néztem rá.

-És ezt csak most mondod? Ki az?-támadtam le, mire elnevette magát.

-Bocsi, csak nem akartam elkiabálni. Dave.-felelte és ha ez lehetséges, akkor még jobban elpirult. A nyakába ugrottam és össze-vissza pusziltam az arcát. Eléggé érdekesen nézhettünk ki, de mind ketten kicsattantunk az örömtől. Ő örült, hogy elhívta álmai pasija én meg annak örültem, hogy ő boldog. Együtt léptünk be az iskola hatalmas tornatermébe, ahol minden gyönyörűen fel volt díszítve. Minden piros, fehér és zöld színben pompázott. Sötét volt, színes fénycsóvák cikáztak a táncparketten. A terem szélén asztalok voltak, volt italos-kajás pult és még DJ is. Én meg csak ámultan. El kellett ismernem, hogy ezt igazán jól megszervezték. Többnyire karácsonyi zenék szóltak, mert még csak a buli elején vagyunk. Minden lánynak volt párja, és minden lány gyönyörű ruhában feszített, agyon sminkelve és szétcicomázva. Örültem, hogy én nem vagyok olyan. Egy színpad állt a terem végében, hangszerekkel volt felszerelve. Amint megláttam a zongorát, rögtön felcsillant a szemem. Hívogató volt, de tűrtőztettem magamat.

-Sziasztok! Fanni?-jött mellénk Dave és rámosolygott a mellettem álldogálló lányra. Megfogta a kezét és összekulcsolta ujjaikat.

-Elrabolhatom?-kérdezte vigyrorogva, mire nevetve válaszoltam:

-Vidd csak! Érezzétek jól magatokat!-ezzel el is tűntek a tánc parketten, ahol már maibb dalok szóltak. Éppen One Republic- Counting Stars című száma ment, amikor is hátulról átkarolt két kéz, mire automatikusan csukódtak le szemeim és gyorsabban vettem a levegőt. Ha a közelemben van, mindig ezt érzem, ezért mosolyogva fordultam meg és immáron magam előtt láthattam. Szmokingot viselt, ami nem az ő stílusa, de ettől függetlenül jól állt neki. Viccelődve letérdelt elém, megfogta a kezemet és csókot lehelt kézfejemre. Mindenki minket bámult, miközben nevetve figyeltem gyerekes viselkedését.

-Hölgyem, el kell mondanom, hogy ma igazán gyönyörű.-bókolt 'úrias' hangnemben. Mosolyogtam és ugyanolyan hangon válaszoltam neki.

-Köszönöm, Uram, maga sem néz ki rosszul.-kacsintottam, mire mind a kettőnkből kitört a nevetés. Végre felkelt térdelő pózából és felkapott, majd megpörgetett. Mikor letett szédelegve dőltem erős mellkasának, mire utánam kapott.

-Jól vagy?-kérdezte aggódva.

-Persze, csak hirtelen megszédültem.-mosolyogtam rá, mire érezhető volt, hogy megnyugodott.

-Na és ki a lány, akit elhívtál?-kérdeztem kiváncsian. Fel akartam tenni ezt a kérdést, bármennyire is fájt tőle a szívem. Biztos voltam benne, hogy elhívott valakit, hiszen eléggé 'menő' a suliban.

-Az igazság az.-kezdte, miközben kínjában megvakarta a tarkóját, ezáltal tekintetét a földnek szegezve. -Hogy kivételesen nem hívtam el senkit. Nem igazán volt időm ilyenekkel foglalkozni.-folytatta halkan és rámnézett. Döbbent voltam, erre igazán nem számítottam. Viszont majd' kicsattantam az örömtől.

-Mikor léptek föl?-tereltem témát.

-Majd a buli közepe felé.-mosolygott és megfogta a kezemet. Közel húzott magához és belecsókolt a nyakamba. Elgyengültem, minden egyes érintésével olyanokat indított meg bennem, amikről nem hittem, hogy valaha is képes lehetek érezni. Megsemmisültem a karjaiban. Minden megszűnt létezni körülöttünk.

-Ever?

-William?-kérdeztem vissza.

-Te most a nevemen hívtál?-tetett döbbent képet. Szája 'o' alakot formált, miközben két tenyerével ügyetlenül csapott az arcára.

-Felejtsd el, amit mondtam, nem történt meg.-tiltakoztam és hátrálni kezdtem. Vette a lapot, lassan közeledni kezdet.

-Nem felejtem el. A nevemen hívtál!-mondta incselkedve és egyre közelebb jött. Vigyorogtam, de próbáltam leplezni.

-Nem igaz, Henderson!-nyújtottam ki a nyelvem, amivel gyermeki kacagást váltottam ki belőle. Sokan figyeltek minket, csodálkozva, de jelen esetben nem érdekelt. Amikor már elért felkapott a vállára és kiszaladt velem a folyosóra. Csak nevetttem és nevettem. Ütögettem a hátát és szüntelenül azt kiabáltam, hogy 'Tegyél le! Tegyél le!'. Amikor végre eleget tett a kérésemnek, már az előadóteremben voltunk.

-Miért jöttünk ide?-kérdeztem.

-Majd meglátod.-mondta titokzatosan és kézen fogva felvezetett a színpadra.

-Játszunk valamit?-kérdeztem mosolyogva. Már nem esett nehezemre vele énekelni, zenélni, sőt kifejezetten ínyemre volt.

-Mit szólsz Bastille- Pompeii című számához?

-Tökéletes.-feleltem és odaültem a zongora elé. Elkezdtük, felváltva énekeltünk, ő gitározott én zongoráztam. Az az érzés ami akkor fog el, ha vele zenélhetek, az leírhatatlan. Csodálatos, szabadnak érzem magam és mindenről elfeledkezek. Csak a zene, Ő és én. Mikor befejeztük csillogó szemekkel nézett rám.

-Úgy szeretek veled énekelni.-mosolygott, mire enyhén elpirultam.

-Az érzés kölcsönös.-vigyorogtam.

-Vissza kéne menni, nem sokára fellépünk.-ragadta meg a kezem és visszasétáltunk a 'bálterembe'. A táncparkett tömve volt fiatal, táncoló szerelmes párokkal, egyre jobbak lettek a zenék és a színpadon már készülődtek a fellépésre.

-Mennem kell!-fordított Will magával szembe.

-Tudom, menj csak.-mosolyogtam biztatóan. Egy puszit nyomott az arcomra és el is tűnt a tömegben. Mosolyogva néztem utána, amikor hirtelen valaki megkocogtatta a vállamat.Amikor megfordultam, Annával találtam szembe magamat.

-Mit akarsz?-sóhajtottam unottan, kezeimet összefontam magam előtt.

-Először is, hogy lehet így megjelenni egy bálon? Nevetséges. Másodszor pedig, szállj le Willaim-ről!-sipákolta. Befogtam a fülem, majd kinyújtottam rá a nyelvem.

-Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. Szánalmas.-puffogott.

-És akkor mi van? Nekem ez jól esik, mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok? Ne ítélj el, mert nem ismersz. Had viselkedjek úgy, ahogy akarok és, ha ez téged zavar, akkor el lehet húzni a csíkot, lehetőleg az Északi-sarkra!-mutattam az ajtó irányába, mire sértődötten megfordult és megkereste partnerét. Nevetnem kellett rajta, hogy egyesek mennyire szánalmasak és mennyire el vannak szállva maguktól. Idő közben a Flying Hearts elfoglalta a helyét a színpadon és Ben, beleszólt a mikrofonba:

-Hali skacok! Na milyen a buli?-ujjongás.-Mi vagyunk a Flying Hearts és szeretnénk nektek eljátszani két dalt. Az első a saját dalunk lesz, aminek címe 'We are the same', a második dal pedig egy lassabb szám lesz, ami nem a sajátunk. A He is we-től az All about us. Reméljük, hogy tetszeni fog. Jó szórakozást!-kiáltotta és rögtön el is kezdtek játszani. Egy gyorsabb tempót diktáltak, a műfaj egyértelműen pop volt. Ben zongorázott és énekelt, Dave dobolt, Will pedig gitározott és néha-néha együtt énekelt az énekessel. Nagyon jól szóltak együtt, tipikusan olyan fiú banda, akitől a mai tini lányok elolvadnak. Bennem is épült valami, amit a zenéjükkel okoztak, az különleges érzéseket ébresztett bennem. A szöveg tiszta volt és igaz, megfogott. Amikor befejezték hatalmas tapsviharral jelezték az emberek, hogy ez bizony nagyon is jó. Az utolsó dalnak láttak neki, az All About Us-nak. Szeretem ezt a dalt, mert nagyon szép és kellemes hallgatni. Will-t kezdtem el figyelni, végig engem nézett és az elejétől a végéig énekelt. Göndör fürtjei eltakarták az egyik szemét, karján az izmai megfeszültek, ahogyan megfogta a húrokat. Olyan látványt nyújtott, amivel teljesen elvarázsolt. Mosolyogtam rá, ő pedig rám. Természetesen óriási sikerük volt. Lesétáltak a színpadról, és folytatódott a buli. One Direction- Midnight Memories ment, mire Tökmag ragadta meg a karom és kezdett a táncoló tömeg felé húzni.

-Imádom őket, imádom!-ugrált és ordította a szöveget a többi lánnyal együtt. Akkor tudatosult bennem, hogy mit fogok venni az én drága barátnőmnek karácsonyra. Mikor végigugrálta a számot, elrohant. Én meg, mint a hülye álltam az izzadó, táncoló emberek közt és próbáltam kiverekedni magam a „levegőre”. Nem ment olyan könnyen, mint gondoltam, ugyan is, állandóan beljebb löktek, azaz egyre messzebb a 'kijárattól'. Egyszer csak valakinek nekimentem, a barátom volt az.

-Téged kerestelek.-villantotta meg csábos mosolyát, ahogyan szembe fordított magával.

-Jók voltatok.

-Köszi. Szeretem ezt csinálni, ebben úgy érzem, hogy önmagam vagyok.-mesélte. Megmelengette a szívemet, ugyan úgy érez a zene iránt, mint én.

-Nem akarsz átjönni?-kérdezte, amivel eléggé ledöbbentett.

-Én? De hát este van!-hadonásztam bénán.

-Nálunk aludhatnál. Nyugi, semmi különös nem lenne, csak mondjuk egy film.-ajánlotta fel. Teljesen önkívületlenül válaszoltam.

-Oké. Ő erre meg csak mosolygott és a kezemnél fogva kivezetett a suliból. Eléggé furcsa helyzet volt és számomra egy kicsit kínos is, mert még nem volt hasonlóban részem. Mármint volt, de a régebbi barátaim ők valamiben mások, mint William. Ha nem bíznék meg benne, akkor tuti, hogy úgy elutasítom, ahogy van.

Egy fekete kocsi előtt álltunk meg.

-Ez a tied?-döbbenten mértem végig a járművet.

-Jah.-vigyorgott, majd kinyitotta nekem az ajtót és végül ő is beszállt. Kényelmes volt. Nem sokkal később a házuk előtt parkoltunk le.

-Biztos nem baj, hogy itt alszom?-kérdeztem félénken. Egyre jobban feszengtem. Ekkor Will felém fordult, nyugtatóan elmosolyodott és kezei közé vette az arcomat.

-Dehogy, hisz én hívtalak át.-felelte és egy puszit lehelt az arcomra. Újból mosolygáson kellett kapnom magam. A dolgok teljesen más értelmet nyernek az ő szájából, úgy minden jobbnak, egyszerűbbnek s értelmesebbnek tűnik. Amit mond az őszinte, igaz és megnyugtató. Késő volt már, olyan hajnal körül lehetett, amikor beléptünk a takaros kis házba és felkapcsoltuk a villanyokat. Nem volt otthon senki. Will megfogta a kezemet és felvezetett a szobájába. Ledobtam magam a babzsákfotelébe, miközben ő a szekrényében turkált.

-Tessék, ez jó lesz pizsamának!-dobott a kezembe egy rövid ujjút meg egy alsógatyát.

-Most komolyan ebbe akarod, hogy aludjak?-vontam kérdőre hüledezve, szemügyre véve a fekete, Green Day-es pólót és a sötétkék boxert.

-Ha csak nem akarsz báli ruhában aludni.-vont vállat, mire még mindig döbbenten ugyan, de bemasíroztam a fürdőszobába. Átöltöztem a kölcsön kapott fiú göncökbe és lemostam a sminkem. A póló a térdemig ért, így nem engedte láttatni, az amúgy is röhejesen álló alsóneműt. Végignéztem magamon még egyszer. Nem nyújtottam valami szép látványt, de hát ilyenkor ki is várja el ezt az embertől. Most meg nem érek rá pont azzal foglalkozni, hogy, hogy nézek ki. Dobtam anyunak, Fanninak és a biztonság kedvéért Colin-nak is egy SMS-t a tartózkodási helyemről, hogy megnyugodjanak, majd kiléptem a folyosóra. Égett a villany és lentről hangok szűrődtek fel, úgy, hogy leosontam a falépcsőn és megkerestem a hang forrását. A konyhában William állt, nekem háttal, de úgy tűnt, hogy valamin nagyon szorgoskodott. Egy szál alsógatyában volt, amitől kirázott a hideg és egy nagyot kellett nyelnem, ahogyan végignéztem tökéletesen kidolgozott testén. Hátán az izmok megfeszültek, amikor megemelt valamit, más lány a helyemben vagy elájult volna vagy rávetette volna magát. De én, mint mindig, most sem így tettem és csak úgy, mint általában ezt a különös vonzódást, mint érzést...elnyomtam magamban. Megköszörültem a torkom, mire megfordult. Figyelmesen nézett végig rajtam, semelyik porcikámat sem hagyta ki, alaposan megfigyelt, mire szégyenlősebbé váltam és kínosan kezdtem érezni magam, de ennek egy csepp jelét sem mutattam. Hasán ott díszelegtek azok a bizonyos „kockák”, amiktől mindenki úgy odavan, de engem nem az ilyesmik fognak meg vagy érdekelnek. Sokkal inkább szívesen kémleletem az arcát, amire egy hatalmas vigyor kúszott. Szemeimmel lefotóztam, hogy örök emlék maradjon és betettem a képzeletbeli albumomba, hogy bármikor visszanézhessem és, ha csak azt, de legalább egy kis erőt gyűjtsek, belőle, a látványából.

-Mit csinálsz?-törtem meg a csendet.

-Kakaót. Szereted ugye?-kérdezte reményteli szemekkel, mire mosolyogva aprót bólintottam. Leültem a konyhaasztalhoz és a könyökömre támaszkodtam. Nem sokkal később két gőzölgő bögrét tett le elénk és leült szembe velem.

-Jól áll a pólóm.-kuncogott, mire gyengéden vállba löktem, aminek következtében magára borította a forró italt. Ezzel nevetést váltott ki belőlem.

-Bassza meg Clarckson!-szisszent föl és hasáról egy kendővel kezdte törölgetni a barna folyadékot.

-Bocsi, de így jár az aki nem hord felsőt otthon.-nyújtottam ki rá a nyelvem.

-Meee.-utánzott és közeledni kezdett.

-Na nem Henderson, ez az én kakaóm, amit most szeretnék meginni!-csúsztam át egy másik székre és belekortyoltam a pöttyös bögrémbe. Látszólag komolyan vett, mert abbahagyta és visszaült velem szembe.

-Jó, hogy itt vagy.-szólalt meg egy kis idő után, amikor éppen egymást bámultuk már jó ideje.

-Örülök, hogy itt lehetek. Nem hittem, hogy valaha is mondok ilyet, de nem rossz veled lenni.-mosolyodtam el és nem bántam meg amit mondtam. Tudnia kell, hogy fontos nekem, mint barát, mert szükségem van rá, még ha nem is akarom igazán bevallani.

-Az érzés kölcsönös.-húzta vigyorra a száját és leültünk a nappaliban a kanapéra, egymás mellé. Bekapcsolta a TV-t és egyik karjával odahúzott magához. Rádöntöttem fejemet a vállára, kezeimmel körbefontam a derekát és nekidőltem az oldalának. Ő egyik karját lazán átdobta a fejem felett és még közelebb húzott magához. Szemeim egyre nehezebbek lettek, míg lassan le nem csukódtak. Nyugodtan aludtam el, mert a karjai közt biztonságban éreztem magam.